2001 óta foglalkozom a hagyományos utcai zenélés egy különleges ágával, a kintornázással.
A XX. század harmincas évéig a pest-budai utcakép általánosan ismert és kedvelt része volt a kintornás. A zenegép hangos sípja vagy zongorát utánzó dallama gyakran megszólalt a bérházak udvarain, a vendéglõk kerthelyiségeiben. El sem lehetett képzelni nyáresti mulatságot, lakodalmat a Tabánban, Gellérthegyen vagy Óbudán kintorna nélkül.
A legegyszerűbb, néhány sípos – családi otthonokban működtetett – madárorgonáktól a templomi zenészt helyettesítõ automatákon keresztül a szekér nagyságú, dobokat, cintányérokat, húrokat megszólaltató zenegépig számtalan fajtáját ismerjük.
A zenélõ automaták és szerkezetek története összekapcsolódott olyan nagy emberekkel, mint Leonardo da Vinci, Athanasius Kircher, a tudós jezsuita páter vagy a magyar Kempelen.
A kintorna a hangrögzítésre alkalmas fonográf elterjedéséig – sõt, sokáig még azt követõen is – igen fontos szerepet játszott a köznapi emberek zenekultúrájában. Egy-egy új zenés színdarab, operett, opera népszerű betétdala, vagy egy új induló szinte már bemutatása másnapján megjelent az utcai zenészek repertoárjában. Neves zeneszerzõk – Beethoven, Sztravinskij, Ravel – alkottak zeneművet automatákra, írók, festõk örökítették meg a kintornást.
Csak Budapesten – Újpest, Kispest és az egyéb városrészek külön városnak számítottak – a húszas harmincas években még évi 200-250 kintornás engedélyt adtak ki. A II. világháború után is működött közülük jó néhány. A kintornás élete sok művészt ihletett meg. Az 1870-es években Tóth Ede írt színművet a "Kintornás családja" címmel, Kosztolányi, Karinthy és még jó néhány író, publicista örökítette meg a város alakjai között a zenegépek tulajdonosait. Hazánkban ennek ellenére az elmúlt évtizedekben a kintorna, a verkli, sípláda elfelejtõdött.
